Political Capital – Szicherle Patrik
Mi az a dezinformáció?
„Álhír”, „fake news” – ma már a legtöbben a „hazudik” szinonimájaként dobálóznak ezekkel a kifejezésekkel, pedig a tudatosan legyártott álhírek egy sokkal tágabb jelenségnek, az információs műveleteknek a részei.
Az álhírterjesztés ugyanis sosem öncélú, sőt, inkább csak eszköz, általában valamiféle előny megszerzése érdekében az ellenféllel szemben. Ez az előny ugyanúgy lehet anyagi, mint politikai természetű, a dezinformáció bevetése pedig arra utal, hogy az elkövető tökéletesen tisztában van azzal, hogy tisztességtelen eszközzel kívánja elérni célját. Egy téves újságírói értesülés, egy pontatlan információ közlése tehát semmiképp sem tekinthető dezinformációnak, egy közszereplő szisztematikus lejáratása annál inkább, akkor is, ha féligazságok is elhangzanak a rágalmak sorában.
A dezinformáció ernyője alá sorolhatjuk a teljes mértékben kitalált, semmiféle tényt nem tartalmazó és károkozás céljával szándékosan terjesztett üzeneteket. Ettől kell megkülönböztetnünk az úgynevezett „misinformation”-t; ennek a kifejezésnek még nincs jó magyar megfelelője, de alapvetően a hamis vagy részben hamis tartalmak nem szándékos terjesztését értjük alatta.
A dezinformáció valójában nem csak teljes kitalációkból tevődik össze, a megtévesztő információ terjesztői gyakran tényeket, a valóság egyes elemeit felhasználva próbálják félrevezetni a közönségüket, hiszen a valóság látszata csak hihetőbbé teszi állításaikat. A dezinformáció politikai-gazdasági célú felhasználásra rámutat korunk egyik legfontosabb jelenségére, az úgynevezett „post-truth” világra, amiben a tényeknek egyre kevesebb szerepük van a döntéseink meghozatalában – épp ezt tudják kihasználni a dezinformációs aktorok és a közösségi-média algoritmusok is.
A dezinformáció természetesen nem mai jelenség, szinte mindig is létezett: Eve MacDonald, a Readingi Egyetem professzora például kiemeli, hogy már az ókori Rómában is éltek az eszközzel. Octavius – a későbbi római császár – akkori viszonylatban széles körben elérhetővé tette ellenfele, Marcus Antonius állítólagos végrendeletét, amelyben Kleopátrával közös gyermekeire hagyta (volna) a Római Birodalom egyes területeit. Ezzel Octavius a történész szerint sikeresen ellenfele ellen hangolta a rómaiak jelentős részét.
Évezredekkel később, a hidegháborúban mindkét fél igyekezett saját politikai berendezkedését vonzóvá tenni a másik blokk szemében, egyúttal hitelteníteni az ellenfelet. A szovjet fél például elterjesztette, hogy az AIDS kórokozóját valójában a Pentagon fejlesztette ki, hogy aztán szabadjára engedjék Indiában. A szerző nélküli „hír” egy nem túl jelentős indiai lapban, a Patriotban (a „Hazafiban”) jelent meg először, majd egy szovjet lap hivatkozott rá, onnan pedig legalább 25 afrikai ország különböző sajtóorgánumai vették át. Igen, nincs új a nap alatt: hasonló dezinformációs narratívák terjedtek a Covid-járvány első hónapjaiban orosz- és Kína-barát médiumokban is.
Az igazán kifinomult információs műveletek célja nem is az, hogy a célpontot meggyőzzék a támadó fél igazáról, inkább az, hogy összezavarják a célország lakosságát vagy annak egy részét, megfosszák őket az objektív igazság létezésének hitétől, hogy ne tudjanak kiigazodni az információ tengerében a fontos hazai- és külföldi eseményekkel kapcsolatban: ezért van az, hogy a Kreml propagandagépezete megszámlálhatatlan, egymástól teljesen különböző állítással jött elő az MH17-es járat lelövésével kapcsolatban.
És ha korábban is létezett, akkor miért csak mostanában kezdtünk igazán beszélni róla? Az első ok igen egyszerű: a technológia fejlődésének, illetve a közösségi média elterjedésének köszönhetően manapság soha nem látott mennyiségű információ zúdul a felhasználókra, és az internet továbbra is kevésbé szabályozott, mint a hagyományos média. Ráadásul a közösségi média algoritmusai kínosan ügyelnek arra, hogy olyan tartalmakat lássunk, amelyekre szívesebben kattintunk, ezek pedig általában azok, amelyekkel hajlamosak vagyunk egyetérteni. Ezek az algoritmusok tehát akarva-akaratlanul is információs buborékokat hoznak létre, amelyekben a felhasználók szinte csak a világnézetükre rezonáló hírekkel találkoznak. Ezeket az algoritmusokat tudják kihasználni az online „trollok” és „botok” is: a valós vagy automatizált „felhasználók” az online felületeken kommentekben, bejegyzésekben igyekeznek felerősíteni a valótlan állításokat, ezzel – többek között – azt sugallva, hogy e vélemények mögött áll a többség.
A másik probléma az, hogy mind bel-, mind pedig külpolitikai szereplők egyre inkább kihasználják a technológia fejlődése által nyújtott lehetőségeket, hogy akár saját szavazóik, akár egy ellenérdekelt állam lakosságának viselkedését befolyásolják. A külpolitikai szereplők közül ebben a tekintetben évek óta nagyon aktív a putyini Oroszország, és egyre jelentősebb szereplő Kína is. Oroszországnak nemcsak a saját, államilag támogatott médiumai állnak rendelkezésére ellenfelei manipulációjára, de számos országban vannak „hasznos idiótáik,” helyi szövetségeseik vagy fizetett ügynökök által irányított propagandatermékeik is. Természetesen nemcsak keleti autoriter hatalmak élnek ezekkel a módszerekkel, de nyugati államokat egyelőre lényegesen kevesebbszer érnek tetten.
Oroszország és Kína mellett a jelentős, saját választóit aktívan manipuláló rezsimek közé sorolhatjuk a magyar kormányt, a korábbi szlovén SDS-kabinetet, vagy akár a Trump-adminisztrációt is. E rezsimek többsége igyekezett a lehető legerősebb kontroll alá vonni a helyi sajtót – igaz, ez a kommunista Kínában jóval egyszerűbb, mint a demokratikus Szlovéniában.
A jelenség bizonyosan nem tűnik el az elkövetkező időszakban, így érdemes megtenni mindent annak érdekében, hogy felismerjük az online terjedő manipulációs kísérleteket.
Hogyan ismerjük fel a dezinformációt?
- Gyanús, ha nincs szerző. A manipulatív cikkek nagy többségét név nélkül írják. Gyakori, hogy a cikket közlő sajtóterméknek nincs impresszuma, tehát azt sem tudjuk, ki írja őket.
- Lenyomozhatatlan forrásokra hivatkozás. Gyanús lehet, ha egy cikkben semmilyen forrást nem jelölnek meg, sőt, megnehezítik, hogy az olvasó maga nézzen utána a közölt információknak (pl. „egy jelentés”-re hivatkoznak, anélkül, hogy megjelölnék a szerzőt, a címet).
- Vegyük észre, ha olvasás/videónézés közben az egyik szereplőt utálni kezdjük, miközben a másik fél makulátlan.
- A hamis állításokat terjesztő írások általában indokolatlanul erős érzelmeket kiváltó szavakat használnak (pl. „megsemmisítette”, „káosz” stb.). A szimpatikusnak szánt szereplőket általában teljes néven emlegetik, komoly titulusokkal látják el, akik „tárgyalnak”, az ellenszenveseket gyakran csak „XY-ék”-ként hivatkozzák, akik „paktumot kötöttek”. A szóhasználat mindig árulkodó.
- A manipulatív írások többségében az ellenoldal véleménye vagy nem jelenik meg, vagy csak nagyon kedvezőtlen kontextusban, gyakran hiteltelenítve, becsmérelve a megszólaló álláspontját, személyét.
- A dezinformációt közvetítő cikkekben a képi elemek, beágyazott videók nem a tartalom megértését, hanem az érzelmek felkavarását célozzák. Ha a cikk/videó végén úgy érezzük, nagyon egyértelmű iránymutatást kaptunk, kit kell szeretni, és kit gyűlölni, gyanakodjunk, hogy nem hírt fogyasztottunk, hanem propagandát.
Hogyan ellenőrizhetjük egy cikk állításait?
- Próbáljunk több forrásból is tájékozódni.
- Ha lehet, keressünk rá a cikk legfontosabb állításaira Google-ben, nézzük meg, kapunk-e más találatokat. Amennyiben külföldi témáról van szó és beszélünk idegen nyelveket, érdemes más nyelven is rákeresni az információkra. Figyeljünk arra, ha csak kétes weboldalakról érkeznek találatok.
- Próbáljuk meg megkeresni a cikk állításainak eredeti forrását, főleg, ha a cikk jelentésekre, ismert emberek, kormánytisztviselők állításaira hivatkozik. Ellenőrizzük, hogy a jelentés/személy tényleg azt írta vagy mondta, amit a cikk állít, és minden akkor és ott hangzott el, ahogy a cikk állítja.
- Próbáljuk meg ellenőrizni a cikk képi elemeit, főleg akkor, ha nincs megadva, hogy honnan való egy adott fénykép. Ehhez a Google vagy a Yandex „fordított képkereső” (reverse image search) szolgáltatását használhatjuk.
Hogyan ismerhetem fel a trollokat?
Ugyan nincs egyetlen „jó megoldás” sem a hamis internetes profilok kiszűrésére, pár tanácsot adhatunk arról, hogy milyen jeleket keressünk.
- A hamis közösségimédia-felhasználók gyakran hamis profilképet használnak, ennek ellenőrzésére szintén használhatjuk a fordított képkeresést. Ma már egyre gyakrabban mesterséges intelligencia által generált fotókat alkalmaznak, de ezek még nem tökéletesek: vizsgáljuk meg a profilképen a füleket és a hajat, ha ezeken furcsaságokat tapasztalunk (pl. a két fülben más és más fülbevalók látszanak), gyanakodhatunk, hogy nem valós képpel állunk szemben.
- Nézzük meg a profilok ismerőseit. Gyanús lehet, ha nincs ismerőse, de az is, ha számos különböző országból vannak ismerősei.
- Furcsa lehet, ha egy profil csak és kizárólag politikai véleményeket közöl saját falán, vagy az is, ha egyáltalán nincs semmilyen aktivitása, de még csak profilképe sem.
Pár apró lépés a dezinformáció ellen
- Soha ne osszunk meg semmit anélkül, hogy végigolvastuk volna a cikket.
- Inkább kevesebb hírt olvassunk el, de azokat dolgozzuk fel, győződjünk meg igazságtartalmukról.
- Ha lehetséges trollal találkozunk, ne bonyolódjunk velük vitába.
- Ha hamis információval, trollal találkozunk, jelentsük őket az adott közösségimédia-felületen.
- Ne kattintsunk rá dezinformációs oldalak cikkeire, képeire, tartalmaira még „viccből” sem, mert azzal adott esetben bevételt generálhatunk nekik.